Vadak útján

Itt a tavasz, dagad a…Dráva! Haltalan bejegyzés a tavasz első napsugarairól és a feltöltődő ártéri erdőről. Halaknak továbbra sincs semmi nyoma, de legalább egy kiadósat sétáltam. Sok kép, kevés duma.

Reggel hétkor még kaparással indult a nap, de a házak mögött a háttérben már erejük teljében vetettek szikrát a fénysugarak a deres szélvédők jégkristályain.

Egy kis családi kertészkedés, egy negyed cseresznyefa eldolgozása és egy jó kávé után már megizzadva indultam utamra. A kocsi hőmérője csak 4-5 fokot mutatott, de a szélvédőn áttűző napsugarak miatt már végérvényesen tavaszinak tűnt az idő.

A bekötőúton a szokásos barázdák vártak. A friss szántás zsíros, fekete hantjai csak büszkén csillogva hirdették, hogy idén sem rajtuk múlik majd a termés minősége.

Hoppá! A Dráva egy pöppet rákényszerítette az akaratát a csatornára is. Épphogy kilépett medréből a víz, de ezzel megnehezítette rendesen a horgászember életét.

Mivel horgászatnak ma sem láttam sok értelmét, inkább egy nagy sétát terveztem. Sétát, ami nem csak a csatornáról szól. Amolyan felfedező jelleggel szerettem volna barangolni egyet a környéken, az se baj, ha nem közvetlenül a vízparton. El is indultam a táblák közötti mezsgyén a határ felé.

Nem az én negyvenegyes bakancsomnak való pálya várt. Előttem (és valószínű) utánam is inkább csak a vadak járnak errefelé. Erre utalt a rengeteg nyom, amik a mély, iszapos talajban szépen megmaradtak.

Egy répaföldön kellett óvatosan átkelnem, hogy megnézzem ezt a – távolból csak bozótosnak látszó – vizenyős, lápos területet. Kicsit több vizet és benne egy-két sügért reméltem benne, de persze arról már a helyiek is tunának.

Óvatos lépteimnek és az űrtechnológiával készült szinte-láthatatlanná tevő téli ruhámnak köszönhetően egész közelről ugrasztottam meg egy ijedt nyuszkát, bár arról lehetne vitázni, hogy ki ilyedt meg jobban.

Végre elértem a Dráva töltésig. A túra számomra talán legértékesebb része volt ez. Bekukkantás az ártéri erdőbe, vadak túrása a fellazult talajú gyepsávon, varjak vészjósló károgása a fejem felett, a tavaszt üdvözlő cinke (“icinke-picinke”) dalolászása és IGEN! egy-két apró rovar is kibontotta már a szárnyait.

Az égig érő fákról csináltam egy szembe-fényes és egy “rendes” képet is.

Aztán egy kicsit államhatár közelben is jártam, még jó, hogy volt nálam plasztik személyi.

De ezért érdemes volt egy kis kockázatot vállalni: az ártéri erdőt alig pár órája önthette el a víz. A befolyónál még ottlétemkor is az erdő felé áramlott a befolyó. Remélem az elkövetkező hetekben jön egy kis felmelegedés, és idén is jó szaporulat lesz majd.

Ez pedig már a Dráva-torok, ami ilyenkor egy nagy tóvá válik, amiben mellesleg a folyó felé mozog egy kicsit a víz.

Az ártéri befolyó pont olyan széles volt, hogy a szezon kezdet előtti erőnlétemmel esélytelen lett volna fürdés nélkül megúszni az átkelését, ezért inkább visszafordultam egy jó két kilométeres kerülőre.

Ez pedig már a csatorna. Emlékeztek még a hídlábra a múltkori bejegyzésből? Hát most van víz a mederben rendesen.

És lám. A bizonyíték, hogy az esélytelenségre ítélt túrámmal nem vagyok kivételes eset. A távolban egy német tengeralattjáró tartott felém. Rövid eszmecsere, nyújtózkodás, aztán mindketten folytattuk utunkat ellentétes irányba.

A fantasztikus ívóhelyek a hideg víz miatt elmaradó csukák nélkül csendesen szívták magukba a tavasz első napjának melegét.

Két hete még a fák fölő érő spicről dobáltam az ágak elé. Most meg…

És a nap végére egy bónuszvíz, aminek a közepén apró gyűrűket láttam meg. Rögtön rá is dobtam először tviszterrel, majd miután azt benyelte a meder, körforgóval, de nyilván semmi. Hideg még a víz, hideg még a levegő. Nincs még tavasz, de A TAVASZ MÁR A SPÁJZBAN VAN!!!