… pergetőbottal és horgászkajakkal

Bevetés a DŰNÉ-n

A mai bevetésről egész péntek estig, csak annyit tudtam, az Álmoskönyv szerint amikor először hűl több napra is nulla fok alá a hajnali hőmérséklet, akkor menni kell. Menni, mert ha eddig nem is rágtak, most tuti megindulnak. Épeszű félőrült ilyenkor megy. Lehet nekem is menni kéne?

21:30 CET. Ezekkel a gondolatokkal hajtom életem párja mellé a fejem, miközben a szűkre zárt fogaim mögül egy rövid kérdést még elmormolok: “Mi lenne, ha holnap kimennék?” Egyértelmű visszacsatolást nem kapok, csak amolyan “ahogy gondolod, ezt Te tudod…” a reakió.

04:40 CET. Hajnal van. Fény még nem szűrődik be a redőny rései közt, még a szomszéd kutya sem zendített rá. Én még mindig nem tudom, hogy mi lesz? Csak annyi biztos, hogy nagyon viszket a ravaszon a kezem. Menni kéne. Kipattannak a szemeim. Lenyúlok az ágy mellé a telefonért. A kijelző fájdalmasan szúró fénye tudatja velem a könyörtelenül korai időt, közben könnyeket csal a szemembe, de visszaszenderülni már nem tudok. Jobbra fordul, balra fordul, de ami a szürke hétköznapokon működik, most kudarcot vall.

05:20 CET. Érlelődik a fejemben a bevetési brief. A csukát kéne dobni, de hol? Ahol tuti , oda nem szívesen megyek: Az emberek, a szokások, a szabályok be nem tart(tat)ása, a miliő…Értitek…Ahová szívesen mennék, ott meg mostanában…hát nem lettem halszagú.

06:15 CET. Kellene a bátorítás, valaki akivel osztozom az élményen, és ha nem megy a hal, legalább közösen fejtjük meg, hogy miért nem megy…SMS Öcsémnek. Írok benne egy-két népszerű napijegyes (és mellesleg csukásnak mondott) vizet érdekli-e ma reggel. Legalább vele fogatnék végre halat, az se baj ha “fizetős tavon”. Válasz nem jön. Most ezen valamiért nem lepődök meg, negyed hét van, Ember!

06:55 CET. Kiugrok, pakolok és indulás. Még mindig nem tudom, hogy hová, de megyek. Bepakolok a kocsiba, és elindulok. Mivel nem sikerült kitalálnom, hogy merre-hova, marad az egyetlen jó választás 2011-ben. Az egyetlen ahol mindig jó volt. Akár ment a hal, akár jött. Ha csak ülök a partszélen a fűbe, az is jó ott. Ott kinyílik a tér, és beszűkül az idő. Ott Nirvana van, pszichedelikus állapotok…Nem mellesleg nem kell rá napijegy, és az átalakított hajtóműnek köszönhetően már féláron is elvisz oda az Ezüstnyíl.

07:45 CET. Leszálláshoz készülődök. Ismerős táj felett jár az Ezüstnyíl, amin most nincs fent a Zöldhátú. Hideg van már gémberedett lábakkal a fürcsizéshez és a kajakos horgászathoz, gondolom magamban, amit a deres táj és a műszerfal mutatta –2C is megerősít bennem. Tudom, hogy csal…felfelé, szóval kelleni fog a polár zokni, és az új mindenhol-vastag-és-mindenhol-szőrős-ezért-baromira-meleg hótaposó  is élesben debütálhat.

07:50 CET. Valami szokatlan történik. Bár robotpilóta és navigáció használata nélkül rutinból repültem idáig, mégis eltévedhettem. Ahogy nyitom a fékszárnyakat, a leszállóhely közelében sárgásan villogó fények terelik el figyelmemet. A testemen reszketés lesz úrrá. Az Ezüstnyíl fényeit lekapcsolom, a hajtómű teljesítményét is alapra veszem. Csak úgy “bálnahúggyal repülök” , így mérem fel az azonosítatlan ojjektumot.

Pergetés az első dér idejénA fény forrása egy vészjósló gépszörny. Önmaga előtt földi létforma által sosem látott méretű vágóasztallal gyűjti be a dér csípte takarmányt, hogy maga mögött a kifagyott pusztát hagyja. Módosítok a pályámon, és kicsit távolabb landolok. Kiszállok, és leveszem a szkafanderem. A sárga reflektorok villódzását fémesen csattogó, mégis monoton hang kíséri. A gép gyomrában furcsa metamorfózisok mehetnek végbe, mert minden forduló után emberi fej nagyságú gumók garmadája ömlik halmokba az óriási fém rovar rideg bádogpáncélja alól, miközben potrohát megdöntve, rácsos torából kiürül a felszippantott majd átalakított beltartalom.

Körbenézek. A táj ismerős, a töltés a régi, bár a dús, mellig érő mező most minden porcikáját összehúzva dermetten vacog. A közeli lénia lombjai is némán hallgatnak. Életnek nyoma sincs. A környék madarairól is csak a varjak károgása maradt meg. A fák is mélyalvásba merültek. Arról, hogy itt valaha élet volt, a fákról rendszertelenül csokipapír csörgésével földre hulló kővé dermedt színes falevelek árulkodnak. Egyértelmű, hogy a fagyhalált a monstre betakarító gépezet hozta el a vidékre. Lassan, de módszeresen járta végig a területet és fűszálról-fűszálra szívta ki az életenergiát a tájból, amit energiabombák formájában deponált a későbbi szállító-hajók számára, hogy további átalakítások után káros boldogság-hormont katalizáló energia-drogként függőséget alakítsanak ki egy nem is oly’ távoli világ hűbéreseiben.

08:00 CET. Rájöttem. A DŰNÉ-re érkeztem. Földrajzilag a megszokott, a régi minden. A mezők, a fák, és a víz ugyanott van, de ez mégis egy párhuzamos világ. Valahol út közben egy elektromos viharba kerülhettem és egy féregjáraton át egy rossz dimenzióba jutottam. Ez itt a “C” vágány. A pusztulásra ítéltek, a zombik földje, ahol a mozdulatlanság az egyetlen esély a dermesztő halál ellen.

Deres töltés

08:05 CET. Ránézek a patakra, egész közel kell mennem, hogy a térdig érő vízben élet jeleire bukkanjak. Élet, de milyen ÉLET!!! Alkarnyi fejesek csapatokban kémlelik a partszéli bokrokat és a töltés gerincét. Miközben ketten-hárman jellegzetes – névadó – szkafanderjük mögül lesik a bozótosról leeső ingyen mirelit falatokat, az osztag fele mindig a töltés gerincét figyeli, hátha megjelenik a fagyhalált tekintetével osztó harcigép. Ezek szerint még a legkifinomultabb technika sem tudta legyőzni a víz alatti létet. Itt még kitartanak Gaia teremtményei. Ősi feladatuk szerint szolgálnak hűen: tudatukban mélyen őrzik a földi élet használati útmutatóját, hogy miután az éltető napsugarak ismét szétverik a csontig ható fagyot, és a csatogó-villogó masina elemeire hullva tűnik tova a felszálló köd homályával, újra virágba borulhassanak a rétek, madarak lephessék el az erdőt és békák népesíthessék be a partszéleket.

08:15 CET. Rajta hát! Csapjunk közéjük! Tegyük próbára az évezredek tudását. Az ösztönt, ami megóvta ezeket a makacs lényeket még a gépszörnyeteg válogatás nélküli pusztulásától is. Bevált fegyveremet fonottal szereltem, hiszen ki akarna begázolni egy-egy dzsindzsába dobott kampóshalért? Az első öt-hat dobás után bebizonyosodik, hogy a vacogó halál engem sem kímél. A vékony fonal szivacsként szívja magába az életet jelentő folyadékot, amit a már utolsó köreit töltő betakarító gép könyörtelenül észrevett, és rögtön a dobhoz és a spicchez ragasztotta madzagom. Dobásnál, tekerésnél, szóval mindig nehéz így, de bele sem gondolok egy fagypont alatt végzett dobcserébe. Dobálok hát így tovább. Kicsit rövidebbeket, kicsit pontatlanabbul, de legalább dobálok.

Kenart Hunter/Baster/f.szomsetudjamelyik van fenn. Jön egy bandányi domolykó. Dobás, lekövetés, a kapás elmarad. Dobás, lekövetés, a kapás elmarad. Dobás, lekövetés, a kapás elmarad. Megmozdulok, reccsen a száraz, élettelen gaz a lábam alatt, és azonnal elillannak a világos kis árnyak a bokrok közé. Csere. Ugyanaz a kenárt, de most másik szín. Ismét jönnek a ficsúrok, de most partizánok módjára a víz fölé lógó fák alatt (k)úszva araszolnak felfelé a sekélyben. Sok lehetőség nincs.

Domolykós patakÖt méterenként egy-egy fél méteres szakaszon ritkulnak meg a túlparti a gallyak. Egy rés, egy dobás. One shot, one kill. Az elsőnél elvétem őket, túl rövidet dobok. Miközben felfejtem a cérnát, ujjaim közé fogva lehúzom a vizet róla, a spiccről is lerázom a jégkockát. Közben már feljebb járnak.

Kristálytiszta víz

Fölfelé dobok, egész éles szögben, de a száraz fonott végén szépen száll a veszett razbórám. Plutty. Kecsesen esik be a csali egy nyílásba. Kivárok. Egy. Kettő. Húzni kezdem. Megfeszül a zsinór, de a tiszta víz ellenére a csobbanás vízgyűrűi miatt nem látom csalimat. Egyenletesen tekerem, és bumm. Két rúgás. És elindul oldalazva felém. A Berkley perecbe hajlik, a fék nem reccsen. Megtermett harcossal van dolgom, páncélzata enyhén arany színben csillog a víz színe alatt. Közelebb húzom, már látszanak vöröses uszonyai. A haltól egy méteres partszakadás választ el, hamar találok egy segg-csúszda lehetőséget, közben erősen figyelek, hogy a rajtaveszett domolykó póráza feszes maradjon.

Méretes domolykó

Aztán nyakon ragadom, és vadul dokumentálni kezdem. Nem tudom biztosan, de sejtem, hogy Gaia, minden domolykók ősanyja nem lesz ma bőkezű hozzám.

Egy fotó profilból a papának:

Téli domi

Egy fotó szemből a mamának:

Domolykó + Kenart

Miután meglátom ezt a haragos tekintetet, horogszabadítás előtt még egy kattintás a méretek demonstrálására:

Domolykó / Chub

A visszaeresztés után csinálok még egy tablófotót a tettesről is, ha már a morcos tekinteteknél járunk:

UL Kenart

09:00 CET. Az elmúlt jó háromnegyed óra alatt volt vagy ötven lekövetésem. A fenti Kenartot és annak sötétebb bőrű kisebbségi fajtestvérét szinte minden harmadik dobás után lekövették a patak vezér domijai. Egy kivételével minden lekövetés kapás nélkül végződött. Ennél az egynél is addig balf.szkodtam a magas parton, amíg ki nem szakadt szerencsétlen csórikám szájából a kenárt húskampója. Emiatt egyébként a mai napig nem alszom nyugodtan. Félek, hogy egy óvatlan pillanantomban rámtör a domolykó-lidérc, és egy féreglyukon a DŰNÉ-nél is ridegebb, kihaltabb világba száműz, ahol óriás halakszörnyek ízről-ízre cuppantják le újjaimról a savban fellazított és kifehéredett húsomat.

10:00 CET. Caflattam még egy órát fel-s-alá a parton. Megzavartam egy csukát, és megismertettem műcsali készletem minden darabját a víz halaival. Az összeset akkurátusan megvizsgálták, szín-és méretkódját szépen lejegyzetelték, hogy a szemeszter végi nagy fahal-ZH-n megszerezzék a következő félévhez szükséges aláírást.

Kisütött a nap

10:30 CET. Aztán feljött a nap. Szkafanderem alatt már rendesen befülledtem, ezért lazítottam egyett a ruházatomon. Miután már lassult a kipárolgásom, újra fotógépet ragadtam, hogy megörökítsem a tájat. A tájat, ami délelőttre már sikerrel átvészelte a nagy gépszörny pusztító látogatását. Segített ebben Gaia is, aki mélyen magába szívta a felszálló párát átütő napsugarak éltető energiáját, hogy azt koncentráltan kisugározva magából, minden erejét a vékony dérlepelre zúdítsa. A hatás nem maradt el. Gép és fagy a semmibe veszett. Elillant, mint horgászfing az anyatermészetben. A halálos fagyot felszámolta az enyészet elleni összefogás.

Eltűnt a dér

UTÓSZÓ:

Visszatértem az Ezüstnyílhoz, hogy hazatérjek vele. Egy rövid kitérőt tettem egy civilizált terület felé. Megálltam, hogy dobok egy-kettőt a patak útonálló terroristáira is. De sok reményt nem fűztem hozzá, mert ezzel találkoztam.

DSCN1931

A vizet óvatosan közelítettem, nehogy megzavarjam a háttérben portyázó másik halálosztó fajt, de nem voltam elég óvatos, egy vezérhím rámrontott. Fejét ütemesen a víz alá bökve gyilkos hullámokat indított felém. Páncélzatom jelentősen meggyengült, de egy KÁME-HÁME támadással visszavertem a támadást, és maradék energiámat már csak visszavonulásra használtam fel.

DSCN1934

A rémülettől már nem is igazán tudtam, hogy ki az ellen, ki a barát? Hol, melyik világban vagyok? Aztán lassú hátrálásom közben átestem valamin. Gyorsan talpra penderültem, és megláttam a tettest. Most már tudtam, a Földön vagyok, az Ember közelében.

DSCN1933

Reklámok

11 hozzászólás

  1. Szép írás…
    Öcsi te beteg vagy! 😀

    2011. november 14. hétfő - 10:15

  2. A halakkal való földönkívűli találkozás lehet a bizonyos “negyedik tipusú”, vagy a halak gondolhatják úgy mi vagyunk emberek az idegenek… a fene se tudja. Az írás szuper, a halhoz meg gratulálok!

    2011. november 14. hétfő - 16:36

    • elég megkapó látvány volt ez gépmicsoda…pláne, hogy a táj tényleg kihalt volt…olyan volt, mint valami Zs-kategóriás sci-fi

      2011. november 15. kedd - 08:37

  3. Asimov a rokonod, nemde? 🙂
    Szép hal. Nagyon. Grat.

    2011. november 15. kedd - 10:11

    • köszi! egy kicsit tényleg kisodródtam ezzel az írással, de visszaolvasva, egész jól visszaadja azt az atmoszférát, amibe ott csöppentem…

      asszem egy ilyennel volt dolgom

      2011. november 15. kedd - 10:26

  4. qvik

    Élvezet volt olvasni az ogoi életről. Még a táj fagyos lehelletét is éreztem, és láttam a bölcsen mosolygó domikat a szegélyben.
    Vagy csak pályázol a díjosztásra? Érdemes.

    2011. november 15. kedd - 21:56

    • egy írás, nem írás…Atyafinál is az eddigi “életmű” kapta az elismerést…

      2011. november 16. szerda - 05:48

  5. qvik

    Lépésről lépésre…
    Aki frissen nősült, annak azért vannak – néha – fontosabb dolgai is. Meghát pecázni is el kell járni…

    2011. november 16. szerda - 21:40

  6. jo tudni , hogy az orszag deli felen is vannak meg elvetemult alakok 🙂

    Udv,
    Pali

    2011. november 29. kedd - 21:18

  7. Visszajelzés: Napsütötte Ormánság | Kisgyerek a vízparton

  8. Ember ez nagyon beteg, de nagyon jó volt!
    A “szárazabb részhez”….
    Ilyen kis patakon próbálj meg sötétebb wobblereket használni. Ha nincs ilyen, segít egy fekete alkoholos filc. A másik dolog amivel a sok lekövetést kapásokra válthatod, ha variálsz a vezetés ütemével. A szokásosnál kicsit gyorsabban húzott csalit, nincs idejük nézegetni. Eszi, vagy éhes marad. Ha étvágyánál van akkor álltalában eszi!

    2013. november 1. péntek - 08:15

A peca összehozza a népeket! Most szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s