Fekete hétvége

Az emlékezet jótékony homályába tűnő élmények karakterizálódása és vizuális megjelenítése fog történni. Figyelem! Barokkosan túlzó leírás következhet. Lehet, hogy a fele sem igaz!

Végre eljött a várva-várt hétvége. Miután összevissza tologattuk az időpontot, cseréltük az embereket, hármunknak csak összejött egy kis Mura-környéki fekete-sügerezés. Jártunk itt már korábban, több-kevesebb sikerrel, most is bizakodók voltunk. Úgy el kapott minket a hév, hogy temérdek mennyiségű csalit is beszerváltunk a hétvégére.

Szombaton érkeztem, napnyugta előtt egy órával. Zsolt és B&I már kint voltak a vizen. Délután óta köpülték a tetejét. Azért csak a tetejét, mert az eutrofizáció még a két évvel korábbi állapotokat is meghaladta. Teljességgel hihetetlen, hogy évről-évre mennyit tud  pusztulni egy víz állapota.

Magáról a tóról (tavakról) tudni kell, hogy a Mura kanyarulataiban található, közvetlenül az országhatáron. Korábbról felhagyott, kis mélységű kavicsbányák ezek, amiket feltöltött a talajvíz és néha átöblít a szomszédos folyó. Klasszikus egyesületi kezelésben van. A törzsközönség fő célhalai a telepített nagytestű pontyok és amúrok, de sajnos van benne törpeharcsa is. A hínármezők mélyvíz-oldali szélének rendjét csukák felügyelik, míg a partközelben temérdek apró naphal és egy-két csapó sügér garázdálkodik. A fekete sügér ünnepelt jövevény hal a tóban, de – mint a hétvége során megtudtuk – ünnepnap csak akkor van, amikor gilisztával leszedik fészkéről. Telepítése, állományvédelme nincs, talán méretkorlátozás van rá, de nem vennék rá mérget. A populáció önfenntartó és erősen gyérítve van. Itt próbáltunk szerencsét. Igazi vad víz, igazi természetközeli fekete sügerekkel.

Kiérkezésemkor Zsolttal találkoztam először. Egy-kettőt mintha látott volna addig, de semmi más. Rablás vagy fordulás nem törte meg a nyári tikkasztó meleg csendjét. Kiszálltam a kocsiból és rögtön megpillantottam két bazinagy árnyat párban járőrözni a hínárok közötött tisztásban. Zsolti csendesen rájuk is dobott, de lekövetésen kívül semmi. Eredménynek értékeltük, ezért kicsit sajnáltam, hogy péntekre nem vettem jegyet.

Pláne, amikor B&I is megjött egy másik tavacskáról és felmutatta telefonja kijelzőjét:

“Wobblerre jött, nem is felszínen!” – mondta őszinte szerénységgel, majd folytatta már-már egykedvűen: “Első dobásra, amolyan tesztelésre meg fogtam vele egy méret körüli csukát, de azt le sem fotóztam.”

“Mi lesz itt holnap!?!?” – gondoltam magamban. Amiben biztos voltam, az a szúnyogok és bögölyök inváziója. A Mura viszonylag magas vízszintje (utánunk nem sokkal ki is öntött) megemelte a tavak vizét is. A sekély partok miatt ez helyenként 4-5 méter széles füves rétsávot is lápi területté alakított, ami valamiért baromira tetszett a böglyöknek. Már-már üdítő érzés volt egy-két szúnyog csípését elviselni a legyek helyett. Még jó, hogy hoztam lenge hosszú ruházatot. Csakhát ugye 35 fok, lápi páratartalom és szúnyogok böglyök…kockatavi dobálózós sárgavégűzés napernyővel, sörrel, rádióval, mi???

Elegánsan ingben, mint egy angol úri legyező, de legalább szerényen (arcot és szemet takarva). A váltáska pántjával mondjuk még akár hittérítő is lehetnék. Vagy pörrgető méhész.

Másnap eszeveszett korán keltünk Zsolttal, B&I reménytelen eset volt. Reméltük, hogy napkelte után kapunk másfél órányi csípésmentes napot a természettől. Nagyjából ennyi jutott. Nyolckor már elviselhetetlen lett a fülledtség és ezzel együtt a bogárinvázió is. A szúnyogháló fejen történő viselése rendkívül praktikus a rovarinvázió ellen, de a fülledtséget igencsak növeli odabent.

Hajnaltól délelőttig rengeteg párosával vagy éppen magányosan kóborló fekát láttunk és dobtunk is rájuk. Azok azonban rendszeresen ügyet sem vetve csalinkról folytatták portyájukat. Mindent kipróbáltunk már. Féreg, bent minnow, gumi és plasztikbéka, körforgó, kanál…mindent! De ezek csak álltak ott velünk szemben bambán, és bámultak fel a magas partra, mint borjú az új kapura. Nem esznek! – nyugtattuk magunkat.

Már-már reménytelenül dobálóztunk a fák felett járó nap irányába, amikor az egyik horgászhely sekély részében a partoldal tetején állva megpillantottunk egy kisebb árnyat. A parti padra lepakoltunk és ultralight cuccal dobáltunk rá. Tűlünk a vízpart olyan 5-7 méterre volt, és onnan még 3-4 méterre tudtunk bedobni. Vicces volt, mert minden dobás után csalit cseréltünk. Amíg az egyik cserélt, a másik dobott. Leteszteltük vagy 10-12 kütyüt. Egy két lekövetés után mindig meggondolta magát, mire 0-ás piros-fekete Agliára végérvényesen elcsábult. Érdekes volt, hogy a kis körforgóért nem óvatosan indult, hanem sziklaszilárd elképzelései voltak és olyan 5 méterről egy szempillantás alatt csapott oda a gazfickó.

Arra jó volt, az egész ramazuri, hogy lássuk a különbséget az érdeklődés és a támadás között, de kapitálisnak neh nevezzük a fogást semmi esetre sem.

Kilenc körül új fejezetet nyitottunk a délelőtti fordulóban. Személy szerint inkább a csámborgás volt a célom, a környék bebarangolása.

A Mura itt egy szigetet ölel körbe, de most ez az ölelés elég haragos volt. Legútóbbi  ittjártunkhoz képest majd másfél méterrel magasabb és jóval sebessebb volt. De az akkor magában árválkodó emelőhálónak találkoztam a gazdájával.

Megtudtam tőle, hogy most nagyon rossz a pálya, egész nap nem fog semmit. Bezzeg áprilisban. Jött sok tíz feletti ponty, négyes dévér, sok domolykó, de idén már fogott vagy hat rendes nagy rákot, amiből kettőt oda is adott a papnak! Bár máshogy gondolkodunk az élet ilyettén alakulásáról, mégsem tudtam haragudni, vagy akár szánakozni az öregre. Nem ő az, aki kárt tesz a természetes vizeinkben, még akkor sem, ha a 10 plusszos ponytok esetleg egy “hírös” nagypontyos tavunkban landolnak.

És hogy jön ide a kaviár, a pezsgő? Délben visszamentünk szállásunkra, ahol már B&I is ébredezett. A hőséget az extra feature-ökkel vészeltük át: Zsolti hozott ki zsemlét és kaviárt, én meg elővettem a behűtött pezsgőt, hogy aztán a medencében ihassunk áldomást a Zsoltiéknál közelgő gyermekáldásra.

Aztán újra belevetettük magunkat a monszuni éghajlat rejtette horgászlehetőségekbe. Meglepetten tapasztaltuk, hogy nem csak mi szeretünk Istenhátamögött 2.-be járni, hanem vasárnap délutánra kinéznek a helyiek is. Noh persze nem horgászni, csak úgy…a falu nagy reménységű csődörei nagyokat ugrálni, pocskolni (jó esetben fürdőruhában és nem alsóneműben), és a falu már-már reményüket veszített vénlányai napozni, monokinizni (jó esetben fürdőruhában és nem alsóneműben). Nem kell mondani: persze, hogy a legjobbnak vélt és előre kinézett helyeken.

De mi ugye toleránsak vagyunk. Nem szólunk, miért tennénk? Nagy a terület, sokan elférünk rajta. Szétszéledünk. Mindenki másik tóra megy. Tovább erőltetünk mindenféle férget, de csak “érdeklődés”, semmi támadás. Kétségbe esve a kapástalanságtól felteszem megint a piros-fekete Meppset. Fatörzs mellé dobok röviden és hupsz…sikertelen támadás (nem “érdeklődés”). Újra odadobom és ez már megvan. Bitang egy jószág!

Mehet vissza utánpótlásnak. Szükség van rá, mert fészek őrzéskor komoly veszély leselkedik rájuk. Van még egy leütésem hason méretben, aztán már nem bírom az izzadást és a csípéseket. Visszamegyek a kocsihoz. Elég nekem mára.

A kocsinál Zsolti azzal vár, hogy B&I-nak sikerült egy szépet fognia. “Ahogy a filmekben! Épp’ spiccnél volt neki a felszíni óriásbrutál féreg, amikor az öböl túloldalán meglátott egy hosszú rablást. Túldobott a rabláson és ahogy az odáért, már szaltózott is vele!” Gratulálunk Rex Hunt!

A következtetések pedig azért vannak, hogy levonjuk őket: irdatlan nagy szükség lenne ennek a tóban a fekete-sügér védelmére! Óriási lehetőségektől fosztja meg magát véleményem szerint az egyesület azzal, hogy nem kötelező a C&R. Bár vannak jó jelek. Első nap például egy helyi fenekezős fiatal srác mint helyi horgász illedelmesen megkért minket, hogy mutassuk meg a napijegyünket!

Fekete sügért nehéz fogni. Persze ez is relatív, mert vannak olyan tavak itthon (kevés), ami erre ment rá, és ott mindig sikerül majd fogni. De ez a hely, igazi vad víz. Kábé természetes állomány-méret van belőlük, ami önfenntartó lehet, ha vigyáznak rá. És ahol kevés a ragadozóknak a táplálékkonkurencia, ott a kapás is kevesebb.

Utólagosan összerittyentett képgaléria a helyszínről itt!

A végére maradt egy hajszál is a tányér alján. Már csomagoltunk össze, amikor Zsolti – aki egyébként sem fogott addig semmit – csomagolás közben a megfeszülő fonott zsinor először a körmére, majd a körömágyába húzta be az egyik csalijának hármas drillingjét. Vasárnap fél nyolc. Fél órával vagyunk az EB döntő előtt és negyven kilométerre Nagykanizsától. Még a faluba menet a szántóföldről felhívjuk szállásadónkat, hogy van-e orvos a faluban. Persze, hogy nem volt, de még az állatorvos is nyaralt a Balatonon. Zsoltinak nem nagyon volt választása. Egyedül nem tud bemenni az ügyeletre, meg hát őt is érdekelte valamennyire az olasz-spanyol, a meccs végére meg már mi sem fogunk tudni kocsit vezetni.

Persze a jótanácsok csak úgy záporoztak. “Rántsd ki!” – jött a tipp a szállásadónktól. “Vágjuk el és fűzzük ki a másik oldalon!” – jött az Atyafi oktatóvideó alapján az ötlet Tőlem. “Igyá egyet!” – szólta talán a legbölcsebben közölünk B&i. A vége az lett, hogy jó órás megfeszített, hősiesen csendben elszenvedett próbálkozás végén szikével, ollóval és varrótűvel úgy széttunkolta magának a körömágyát, hogy annak állaga egy háromnapos tatárbífsztékkel felért volna. Így sem volt persze egy sikamlós a horogszabadítás, de a lényeg, hogy szorosra fűzött barátságuknak biztonságosan vége szakadt. Az afférról készült videó, de szereplője letiltotta a megjelenítését. Pedig minden egyes mondata örökzöld!